Özvegy asszony

Özvegyasszony

Írta: Kovács István

Megfáradt!

Hátán, mint rőzseköteget,

Cipeli élete terheit.

Nehéz asszonyi sorsa,

Egyedül neveli gyermekeit.

Korán ment el a férje,

Ki szerette, óvta, védte.

Beteg volt,

S a teremtő eljött érte.

Néha leül megpihenni,

Fáradt testén erőt venni.

Eszébe jut drága férje,

Forró csókja, ölelése,

Simogatása, melegsége.

De nincs ideje töprengeni,

Fájdalmain merengeni.

Gyermekeit kell felnevelni.

Nagyot sóhajt útnak indul,

Háta, lába belesajdul.

De szívében sok szeretettel,

Törődik a gyerekekkel.

Hisz ez a férje hagyatéka,

Izzószerelmük maradéka.

Előttük vissza fogja könnyeit,

A szemének gyöngyeit!

De este az ágyban,

Hideg, kínzó magányban,

Nem küszködik könnyeivel,

Párnát hímez gyöngyeivel.

Érzelmeit elengedi,

Mint a patak, folynak könnyei!

És mint egy gyermek,

Álomba sírja magát!

2014-03-22

Tiszakécske