A föld meg ne álljon

A Föld meg ne álljon

Írta: Kovács L István

Alszik a tűz, nem duruzsol parázs,

nem lobban a gyújtós, nem izzik hasáb.

A kürtő feketén ásít a maradék kokszra,

meggyújtani azt, már senki sem fogja.

A kohót hideg tűzpartok vigyázzák,

nem izzanak benne, szirmok, levelek, cirádák.

Fogók, kalapácsok állványon sorakozva,

nem kerülnek már acélos marokba.

Pedig egykor húst, kenyeret adott,

izzó vasat fogott, és jól oda csapott,

készült a szekér, az eke, és annyi más,

ma, már csak egy emlékező simogatás.

Por lepi az üllőt, nem csendül hangja,

letörlöm, puha rongyot húzok végig rajta.

Jó munkatárs volt sokat kibírt velem,

én ritmust adtam, ő énekelt nekem.

Közepén nagyot puffant, visszarúgott,

de kalapács acélt legjobban ott nyújtott,

lapos vége, zúgott, mint a vasárnapi harang,

szarvának csengése behúzta, ki arra haladt.

De legalább is megállt, hallgatni a zenét,

Ő dicsérte, a szomszéd átkozta a kezét.

Nem cseng, pihen az üllő, épp csak csoszog a mester,

pedig össze voltak nőve, valamikor egyszer…

Nem baj, csak a Föld meg ne álljon,
forogjon az idő végeztéig, bármi áron.

2018. március 16.

Tiszakécske