Hozzám nőttél

Hozzám nőttél

Írta: Kovács L István

Ültem a terasznak nevezett járda belső szélén, egy helyiség előtt. Igazából nem tudom, hogy hívják, pedig minden nap ott iszom a kávémat és bámulom az utcai forgatagot.  Süteményt és kávét lehet kapni, nyáron fagyit is. A széles járdából, alacsony, giccses műanyag térelválasztó kerítéssel van lekerítve pár asztalnak és széknek a hely.

  Egy újság van az asztalon, de igazából nem érdekel mit ír, nem is én hoztam, itt volt az asztalon, de legalább nem ragadt, mint maga az asztallap. Mindig ugyan abban az időben jöttem, eleinte csak megszokásból, de egyszer észrevettelek. Egy kicsit, talán csak pár perccel később, Te is mindig ugyanabban az időben jártál arra, ott a túloldalon. Sétáltál, nézegetted a kirakatokat, mindennap, pedig hónapok, vagy talán évek óta nem változott azokban a kirakatokban semmi.  Majd leültél az ottani, enyémhez hasonló teraszon, kértél valamit, lehet, hogy kávét Te is, majd hosszan jegyzeteltél. Néha fölnéztél, mint aki gondolkodik, és folytattad az írást. Az egész soha nem tartott húsz percnél tovább, tudom, mert egy idő után mindig megnéztem az órámat mikor jöttél és távoztál.

 Jó volt nézni a finom kecses járásod, büszke egyenes tartásodat, ahogy a válladon lógó táskád szíját fogtad. A félhosszú, tépettnek nevezett sötétszőke frizurádat. Mint egy megközelíthetetlen hercegnő, akinek nem kellenek testőrök, mert tartása, tekintete, kisugárzása, tiszteletet parancsolva teszi megközelíthetetlenné.

Szerettelek nézni, teljesen hozzám nőttél. Mindennap vártalak és izgultam, megjelensz-e. Ha rossz volt az idő, fújt, esett, akkor sem tudtam kihagyni egy napot sem. Akkor bent ültem le az ablak mellé, hogy kilássak és izgatott legyek, mint gyermek, ha anyját várja, hogy vajon ilyen időben nem maradsz-e távol. De jöttél!  A szokott időben ott voltál, ernyővel a kezedben ugyan úgy megnézted a kirakatokat, majd beültél, az ablak mellé, hogy kiláss és írtál valamit, fölnéztél majd újra írtál. Érdekes, sejtelmes látványt nyújtott, ahogy a kopottas keretű, poros kirakatüvegen át, mint ha egy régi opálos fotót látnék.

Soha nem vettem a bátorságot, hogy odamenjek hozzád. Csak néztelek, mint Te a kirakatokat, mintha olyasmi lenne ott, amire nagyon vágysz, de számodra elérhetetlen.

Éveken át néztelek és magammal vitelek mindenhová, tudod, itt bent a gondolataimban. Aztán egy nap nem jöttél, fájdalmat éreztem, a hiány az elérhetetlen fájdalmát.  Egyszer átmentem érdeklődtem a pultos hölgytől. Nem ismert. Azt mondta tudja, kiről beszélek, de csak kikérted a kávédat, lassan megittad valamit írtál, fizettél és elmentél, nem beszélgettél vele sem.  Én még mindig kijárok. Megöregedtem, de várom, hátha még egyszer ott jársz, kirakatokat nézel a túloldalon, leülsz egy kávéra, írsz valamit és én boldog leszek, hogy láthatlak. Holnaptól én sem jövök már, de hozzám nőttél, magammal viszlek, tudod a gondolataimban.

2018. március 23.

Tiszakécske.