Megcsal a fény
Írta:
Kovács L István
Megcsal
a fény, kéken vakít a fehér,
tüdőt
szúr a hideg, páradús oxigén.
Fák között
száll a nehéz, jeges pára,
zúzmaraként
ül fűre, fára.
A tél
oson itt fehér hó bundában,
pelyhekre
szaggatva, tépve osztja,
jut
belőle a völgybe, erdőre, mezőre,
az
aprajából visz föl a hegytetőre.
Valahol
csengő hang töri a csendet,
gyöngyöző
hangját visszazengik a hegyek,
ló paták
döngve adják hozzá a ritmus,
mint
bőgő a hárfához a basszust.
Sápadtan
tör magának utat a fény,
melegre
vágyónak apró remény.
Mintha szép narancs ülne a fenyők hegyén,
a
Nap, úgy mosolyog át a köd függönyén.
Megcsal
a fény a köd a pára
hamis
látomást ad a retinára.
Izzó
napnak narancs lett a fénye,
és a
fehéret átfestette kékre.
2018.
március 14.
Tiszakécske.
Kép: Klára Baráth Gazsó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése