Az utolsó
napsugarak
Írta: Kovács L István
Arcát,
ráncokkal árnyékolta be az idő,
ezüstté
érett haját keretezi fekete kendő.
Ház előtt
ül egy öreg, rozoga padon,
a
nyugodni készülő, szelíden meleg őszi napon.
Botján pihen,
munkától fárad, reszkető keze,
már
kislányként markot szedett vele.
Azon
kívül sem ért rá, nem sokat pihent,
tudta a
dolgát a házban, vagy ha kiment.
Mert nem
csak a házban voltak éhes szájak,
a
jószágok is türelmetlenül kiabáltak.
Legnehezebb
volt a kenyérdagasztás,
és a
patak hideg vizében állva a nagymosás.
De már
túl van rajta régen,
csak
üldögél a napsütésben.
nem
tudni, hogy miért reszket a szája,
valakivel
beszél, tán imát mormol magába,
vagy
emlékeit olvassa önmagának vissza?
Nem
tudom. Csak nézem a szeme mily tiszta.
Arca ráncait
megsimogatják az utolsó napsugarak.
2019. 10.
16.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése