Egy titkos nap XXI.

 

Egy titkos nap XXI.

Írta: Kovács L István

 

Átmentek a másik szobába, ahol egy franciaágy volt, kényelmesen elfértek volna akár hárman is. Kornélia felkapcsolt egy halványkék fényű lámpát, melytől a hangulat olyan volt, mintha a nyári ég épen alkonyatba hajlana. Kényelembe helyezték magukat, és Johanna kérte, hogy Kornélia is meséljen magáról, fiatalságáról valamit. Diszkrét csend lett, majd visszakérdezett a nő:

  -Mire vagy kíváncsi?

  -Például arra, hogy hogyan lettél szociális munkás. Hogy telt, milyen volt a fiatalságod, milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?

  -Hú, ez kicsit sok lesz egyszerre, vagy reggelig mondhatnám akkor is csak dióhéj lenne az egész történet.

Akkor kezdem ott, amit már sejthettél eddig is. A szüleimmel nagyon jó volt a kapcsolatom, szerették egymást, szerettek engem. Anyukám a városi tanácsnál volt az egyik könyvelő. Apukám műbútorasztalos vállalkozó volt, akkor maszeknak hívták. Rengeteg munkája volt, és kicsit értett a fémekhez is, szép munkái vannak ma is, ahol összedolgozta a fát és a fémet.

A gyermek életem nem különbözött a többiekétől, iskola, tanulás, játék. Már a gimnáziumban önálló karakter voltam, olyan harcos típus, néha bajom is származott belőle, mert ha igazam volt, akkor bárkivel szembeszálltam, és a gyengéket mindig megvédtem. Az igazi élet az egyetemen várt. Egy másik lány, aki egy szemeszterrel fölöttem járt, segítőket toborzott egy segélyszervezethez éjszakai munkára. Drogosokat, hajléktalanokat látogattunk, ruhaféléket, takarókat, élelmiszert, és drogosoknak steril tűt adtunk, akkoriban tombolt az AIDS, és így tudtunk védelmet adni nekik. Ott ismerkedtem meg egy fiúval, másik egyetemről járt segíteni. Párokba jártunk egy fiú egy lány, így kevésbé mertek molesztálni bennünket. Teltek az évek egyre jobban ment minden, nagyon beletanultunk és hozzá szoktunk. Mire utolsó évesek lettünk a fiúval megszerettük egymást, házasságot terveztünk, mert én állapotos is lettem. De a sorsunkat megpecsételték, egy éjszaka- itt megbicsaklott a hangja és érezhető volt, hogy sírás fojtogatja, de összeszedte magát.- Egy huligán banda, akik a hajlék nélkülieket is bántalmazták, megtámadtak minket. Pétert az én drága Péteremet, megszurkálták, a kórházban belehalt sérüléseibe, engem úgy megvertek, hogy elvesztettem a kislányomat. Ma is gyászolom őket. Azóta nem fogadtam el egy férfi közeledését sem. Egyedül éltem eddig, mint egy apáca.

  -És mi lett a támadókkal?

  -Elfogták mindet, öten voltak. Az utcán élők nagyon jól ismerték a bandát, hiszen gyakran zaklatták őket, így a börtönt nem úszhatták meg.

  -És abba hagytad akkor az egészet?

  -Nem. A felépülésem után, ami majdnem egy évig tartott visszamentem, A csapatból nem hagytak magamra, látogattak, kerestek, érdeklődtek, hogy vagyok. Tudod ez úgy működött, hogy általában egyetemisták jöttek segíteni, az idősebbek szervezték be az újakat, mert ha ők végeztek, akkor elmentek dolgozni a diplomájukkal, helyükre pedig jöttek az újak. Én húsz évet töltöttem ott. Főállású lettem, éjszakáztam is, de nappal is intéztem az ügyeiket, csak elég komoly összetűzésbe kerültem a törvénykezéssel. Tudod ezeknek az embereknek lehetőséget kellett volna adni nem üldözni őket. Már régen is foglalkoztak azzal, hogy kitiltják őket néhány helyről, féltek, hogy betegségeket, járványokat terjesztenek. Lakásuk nem volt, így munkát sem kaptak. Én meg püföltem az asztalt, aztán ők meg rám borították. Öt évvel ez előtt hagytam abba, már nem bírtam tovább. Szabadúszó lettem, mint látod, rengeteget írok, könyvet, újságcikket. Tanultam is, a szociálpszichológiából tavaly szereztem diplomát.

  -Gyönyörű élet lehetett, ha ilyen sokáig bírtad, persze leszámítva a tragédiát.

  -Azt soha nem fogom tudni igazán feldolgozni, Fruzsannám most lenne huszonegy éves.

És itt már nem tudta visszatartani a sírást. Johanna átölelte, Kornélia viszont és álomba sírták magukat.

 

Folyt. köv.