Egy
titkos nap XIX.
Írta: Kovács L István
Ahogy a bíró kiment felállt mindenki, hogy távozzon, azonban
Johanna anyja, nekik támadt és igen erős szavakkal illetett mindenkit. A volt
férje, az ügyvéd és egy teremőr alig tudták kivonszolni és elhallgattatni.
Számon kérte a lánytól, hogy miért tagadja meg a szüleit, mindenféle utcanőnek
lehordta Johannát és a gyámügyeseket is. Kornéliát pedig határozottan
megfenyegette, hogy megtépi, ha a városban találkoznak.
A volt férj, számon kérte, hogy a lányáról miért beszél így,
de a nő letorkolta: egy ilyen tutyi-mutyi papucs ember őt ne oktassa ki.
A férfi
megszégyenülten távozott, a nőt kivezettették, mert már a termekből is
kinéztek, akkora felfordulást okozott.
Johanna nem tudott egyebet tenni, mint sírni.
Kornélia és Szilvia két oldalról karonfogva vitték ki szegény kislányt.
Kint
Szilvia úgy búcsúzott el, hogy holnap az ítélethirdetésen találkoznak. Kocsiba
ült mindenki és ment a saját dolgára. Johanna sírt, Kornélia vigasztalta.
-Ne sírj Johanna, már csak a holnapot kell
kivárnunk és rendeződnek a dolgok.
- Igazából semmi nem rendeződik, legalább is
nem holnap. Nem tudom, életemben föltudom e dolgozni, ami történt velem. Anyám
szavai nagyon nagy súlyt jelentenek. És a viselkedése is kiborító volt, azelőtt
soha nem láttam ilyennek, mindig modoros, kicsit rátarti volt, egy középkáder,
de mióta kiderült a szerelmi ügye és apát elhagyta, a józan esze is elment.
-Te nem tehetsz róla, és Én, Mi mindenáron
megvédünk tőle is mástól is.
-A lelkemet is, megtudják védeni, Kornélia
néni?
-Legalábbis megteszek mindent, amit én
megtehetek.
-Elvigyelek még az iskolába?
-Ne, már csak egy órán tudnék ott lenni, de
ilyen állapotban úgy sem tudnék figyelni. Menjünk haza.
-Jó, megyünk.
Most meg
sem állt hazáig Kornélia. Megkérdezte a lányt mit szeretne ebédre. Nem tudom
mondta Johanna, nem vagyok most éhes, ha lehet, inkább pihennék. Persze menj
csak, majd kitalálok valamit. A lány lefeküdt, és zokogásba tört ki, a nő
bement hozzá, megsimogatta, és azt mondta neki, sírj csak kicsim, megkönnyebbül
a lelked.
Azután
kiment, egyedül hagyta, érezte, hogy most úgysem tud semmit mondani neki, ami
megvigasztalná, esetleg vele sírna. Ahogy ő is szokott reggelente, kávézás
közben, csak az ő könnyei már elapadtak, de a szomorúsága soha nem fog. Nagyon
tudta mi vár erre a kislányra. Ha holnap a bíró neki ítéli meg a felügyeleti
jogot, elfogja neki mondani azt, amit eddig még soha senkinek. Talán neki
kinyitja a páncélszekrényt és annak tartalmát megosztja vele.
Ezen
gondolatok közepette készült a megszokottól későbbi ebéd is, de mire készen lett
neki sem kellett. Benézett a szobába, Johanna magzati pózba gömbölyödve aludt.
Álomba sírta magát gondolta a nő, és nézte, hogy ez a tízen hatéves lány olyan
kicsi, hogy ebben a pózban egy konyhai széken elférne, és őt bántja most
legalább a fél világ. Ő biztosan ezt érzi.
Nem szólt
neki semmit, bement a dolgozószobájába, megállt a panorámaablak előtt és
valahova messzire révedt, túl a láthatáron, túl a csillagokon és most, ami már
régóta nem volt, könnyek szöktek a szemébe, nem csak afféle bepárásodás, hanem
valódi könnyek folytak le arcáról, igaziból sírt.
Nem tudta
mennyi idő telhetett el így, de motoszkálást hallott, gyorsan zsebkendőt vett
elő, letörölte a könnyeket, mosolyt varázsolt az arcára, és ekkor lépett be
Johanna. Nem is vette észre, hogy a nő is sírt olyan gyorsan lépett hozzá, hogy
megölelje, hogy érezze itt, ez a kar, ez a kebel biztonságos hely számára.
Megnyugvást érzett mind a két nő. Ők, már mindegy mit ítél a bíróság, együvé
tartoznak. Johanna azt mondta, mindegy hova küldi a bíró, mindenhonnan megfog
szökni és ide jön, mert itt van otthon.
Folyt.
köv.
2020. 03.
13.
Tiszakécske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése