Róna

 

Róna

Írta: Kovács L István

 

Méla lomhaságban terpeszkedik a sík,

madár sem járja, arra csak a szél süvít,

itt-ott száradó nyárfa ága koccan,

erre nyáron is fájdalmas csönd van.

 

Eltűnt a sok nyáj, gulya, nem túrja konda,

a földmunka javát ráhagyták a vakondra,

nem dobog vágtázó ménesek patája,

füvét nem dönti rendre béresek kaszája.

 

Amott távolban szénapajta árvul,

korhadó deszkáját szél tépi hátul,

földre huppan a málló deszka,

ott szerte fröccsen apró darabokra.

 

Mögötte kútgém nyúlik magasra,

nem lóg rajta ostor, sem fa rocska,

csak a jó akácfa ágas bírja még az időt,

a kút kávája vályúval együtt ledőlt.

 

Régen a pajtából finom szénaillat áradt,

s volt puha nyoszolya szerelem pásztorának,

míg a jószág pihent hosszú kútgém tövén,

szárnyra kelt az idő pajta puha ölén.

 

Ím, jeges szél járja most e hó fedte tájat,

de Tavasszal sem hajtanak már ide nyájat,

nem tudni miért elfogyott a jószág,

visszakapta Isten a végtelen rónát.

 

Csend hever ott, hosszan nyújtózik benne,

ha aszott fű nő nyáron legeli a Nap heve,

nincs víz se tó, kút körül pocsolya,

kerüli e sziket az égnek minden madara.

 

S ha ritkán egy öreg vándor erre téved,

megáll, körülnéz a távolba réved,

ott messze, messze lát egy más világot,

de csak káprázat, mint egykor a délibábok.

 

2019. 12. 27.

Tiszakécske