Egy Titkos nap XXIV.

 

Egy titkos nap XXIV.

Írta: Kovács L István

 

Vége lett a nyárnak, kezdődött az utolsó gimnáziumi év. Johanna nem volt kitűnő tanuló, de az átlagosnál jobb volt. Sokat szerepelt különböző rendezvényeken szavalt, volt, hogy saját írásokat is adott be a különböző iskolai rendezvényekre, ünnepségekre. Rajzait, festményeit sokszor kirakták a folyosói falakra, És már város által szervezett csoportos kiállításokon is szerepelt. A festészet tanára maga is vitt az önálló kiállítására képét, hogy büszkélkedhessen diákjával.

Szépen alakult az élete Kornélia szárnyai alatt, és saját szorgalmának köszönhetően. Az anyjával teljesen megszakadt a kapcsolat, és ez nem neki volt köszönhető, mert ha véletlen találkoztak is az utcán a köszönését sem fogadta az a nő. Az apjával ritkán, de találkoztak. Rengeteget dolgozott az apja, és a második feleségétől született egy fia, viszont az a nő nem akarta a gyermek közelébe engedni, hiába voltak féltestvérek. Ez fájt Johannának, de már tovább lépett. Nem engedte, hogy a mocsár lehúzza, és nem volt olyan problémája, amit Kornélia kebelén elsírva ne lehetett volna megoldani.

 

Január végén megvolt a szalagavató, februárban a felvételiket is megírták, Ő két szakra adta be kérelmét a Képzőművészeti Főiskolára, festő- grafikus és textil tervező. Bizakodva várta az eredményt.  

 

Május első hétvégéjén megtörtént a ballagásuk. Ünnepi szónoklatok, búcsúbeszédek, hangzottak el. Utoljára Johanna lépett föl, talált egy nagyon jó verset, ami miatt így rendezte meg az osztályfőnök, mert sejtette, hogy ez a vers az amúgy is emelkedett hangulat miatt érzékenyen fog érinteni minden résztvevőt.

Johanna a mikrofonhoz lépett és a következőt mondta:

Ezt a verset az iskolánknak és szeretett nevelő anyámnak, Iván Kornéliának, ajánlom!

 

Otthonom vagy

Írta: Kovács L István

 

Sziget voltál nekem,

sziget a viharos tengeren,

hol árral szemben kellett úsznom,

erőm már vergődéshez is kevés volt,

fuldokoltam, levegőt alig, alig vettem,

Te lehajoltál, kinyújtottad kezed, partra húztad,

hullámok dobálta, összetört, ziháló, testem.

 

Sziget voltál, a béke szigete,

testi sebeim hamar begyógyultak, hegük sem maradt,

de lelkem még sokáig rongyosra tépve,

sötétben gubbasztva úszott könnyekkel kevert vérben,

Te mellém ültél a sötétben, ott voltál velem,

nem hagytál eltévedni, fogtad a kezem,

nem húztál, nem toltál együtt léptél velem úgy vezettél,

 

Sziget voltál, kikötőm lettél,

úszni tanítottál, felszínen maradni,

már téphet bármily vihar, dobálhatja testem,

nálad, benned biztos, stabil horgonyra leltem,

a lelkem is egyben van, bár néha még sajog,

nem magamért, mert, ahogy te értem, én érted vagyok,

sziget voltál, kikötőm lettél, de már otthonom vagy.

 

Igaza lett, a tanárnőnek, csoportos sírás lett a vége.

Kornélia döbbenten állt, mindenki őt kereste a szemével, majd ő is sírni kezdett. Sokan, akik nem tudták, nem ismerték a történetüket, gratuláltak neki, hogy ilyen lányt nevelt. Valahol hátul az ünneplő tömeg mögött az apja is büszke volt. Az ünnepség végén mikor már oszlott a tömeg, megkereste őket, köszönte Kornéliának, hogy nem engedte a lányát elveszni, és hogy olyan szép eredményeket tudott produkálni Johanna. Kornélia hívta ünnepelni, köszönte, de nem fogadhatta el.

 

Johannát fölvették a Főiskolára rajz és festészet mellett, párhuzamosan a textiltervező szakot is fölvette. Jó munkabírásúnak bizonyult. Ráadásul a vézna kislány nagyon fitt nővé alakult időközben, sok fiú imádkozott a kegyeiért, de egyelőre nem adta be a derekát.

 

A fiúk, akik megtámadták, és még azon kívül sok más bűncselekmény terhelte őket több év letöltendő börtön kaptak.

 

2020. 03. 15.

Tiszakécske.

 

Vége