Keserűség marja lelkemet
Írta:
Kovács L István
Láttam a gyermek szemén, még
engem akar,
nem volt már időm, hiába nyúlt
utánam a két pici kar,
muszáj volt menni várt a munka, a
kötelesség,
s valahol mélyen a szívben
elszakadt egy hajszálgyökér.
Napra nap így folyt az élet,
teljesíteni kellett az elvártat,
a kötelességet, mert enni kellett
és lakni,
és ingyen nem lehetett semmit
kapni, (ma sem),
fájt mikor túlfeszítetthúrszerű
pattanást éreztem.
Ez így ment éveken át, pedig ott
voltam mikor lehetett,
de mégsem annyit, soha nem
eleget,
és a gyökér alant és belül
szakadt és szakad,
amíg végül hideggé vált,
ápolatlan felület maradt.
Ismerjük egymást, mégsem tudjuk,
kik vagyunk,
örülünk ha egyszer egy évben
rövid időre találkozunk,
most ő siet, neki is élni kell
lakni, gyermekének enni, adni,
és a kerék egyre forog, változatlanul
szakadnak a gyökerek…
Kérdezem hová lettek az oly
áhított gyerekek, az álmok,
most lenne időm rátok, de késő a
bánatom ölelném apámat, fiamat,
de a távolságot nem éri át karom,
apám régóta odaát pihen,
idegen honban keres boldogulást
gyermekem.
Vajon hol romlott el, vagy ilyen
volt mindig,
csak álmokat kergettünk, hogy
nekünk, vagy nekik,
majd jobb, könnyebb, szebb lesz
az élet?
A keserűség egyre csak marja
lelkemet.
2020. 03. 05.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése