Bolyongás

 

Bolyongás

Írta: Kovács L István

 

Kicsit mintha vadregényes lenne a táj,

pedig nem vad, sőt nyugtat, ha fáj.

Nyugtat a tiszta levegő, a csend,

ahogy a lágy szellő simogatást csen,

meglebbentve a fűz alányúló ágait.

Végig suhan ezernyi aljnövény, cserje között,

s aláhullt tőle sok levél, mi színesbe öltözött.

 

Ősz van, gyönyörű napsütés, jólesik a séta,

szükség van rá, és erre most éppen senki sem jár.

Nem tudni miért fölrebben néhány vízimadár,

alakzatba tesznek pár felderítő kört,

távolabb újra vízre szállnak csendben.

Csendben, még csak nem is csobban a víz,

néhány fodor jelzi csak, hogy megtört a sík.

 

Sűrű nádfalon nyiladék, tán itt jár le inni a vad,

vagy horgász taposott utat, mert az is sűrűn akad.

Nem firtatom, nincs dolgom vele, csak ballagok tovább.

Kiszáradó nyárfa matuzsálem, tetején rétisas ül,

fürkészi a szántót, nyúl, ürge, pocok mikor rezdül.

Elunhatta magát, szárnyát széttárja, fölhasal a szélre,

hátha járőrként több lesz a szerencséje.

 

Jobbra növényfal, mögötte romosodó tanya,

ismerősök lakták, nagy élet volt ott valaha.

Most a fal térdre rogyva, kalapja félre billent,

peren kívül visszaveszi a békés természet.

Alkonyodik, a Nap vörösre festi a felhők szélét,

hűvösebb a szellő, jelzi a nap, a séta végét.

Visszanézek, elteszem a nap legszebb képét.

 

2019. 10. 19.

Tiszakécske