Csendben élt...
Írta: Kovács L
István
A mester- (így hívták a barátai)-, rokkantnyugdíjas
volt, igazából nem rokkant, csak egészségi okok miatt nem alkalmas
munkavégzésre. Csendes, nyugodt embernek ismerte mindenki. Soha nem kiabált
senkivel, pedig sokszor megtehette volna.
Ma fáradt, talán dühös is, de nem tudta kire és miért.
Úgy érezte jó lenne elmenekülni valahová. Valahová, ahol jól érezné magát, de
ilyen hely, ha van is nem tudta hol találhatná meg. Szeretteinek egy része a
nagyvilágban próbált meg boldogulni. Az itthon lévők, akikkel ugyan egy fedél
alatt élt, mégis távolabb, mint a legmesszebb élő hozzátartozóitól. Ha kedvesen
szólt is kelletlen válaszokat kapott csak úgy foghegyről, ha simogatni akart,
mintha jégtömbökön lenne a keze. Csak a lelke fájt, de az nagyon. Tele volt
égető tüskével, mint szeder, vagy csipkebogyó szedés idején, úgy martak bele az
apró tüskék, amelyek kiszedhetetlenek. Azon sokat töprengett hová is lehetne
menni. Elszakadni nem akart, hiányoznának a közelállók, barátoknak csak
ideig-óráig lehetne a nyakán. Ha pedig társat keresne, vagy csak egymásra
akadnának valakivel, ki tudja, hogy alakulnának a dolgok, és mehetne a
Tisza-híd alá, vagy az erdőbe. Igaz az erdőt nagyon szerette, csak olyan helyet
nem ismert, ahol barlangot lehetne találni, vagy kivájni egyet. Olyat, ami
tart, nem omlik össze. Belefáradt a gondolataiba, elaludt. Álma nyugtalan volt,
sokat forgolódott, szemhéja alatt remegve ugráltak a szemei, az ágytakaró is
jól összegyűrődött alatta. Nehezen kelt föl, nem volt kedve hozzá, mégis kiment
fát hasogatni, legalább fizikailag is elfárad és éjjel majd nyugodtabban
alszik. Bár lehet, hogy már soha sem lesz nyugodt az álma. Bármit tesz,
valakinek, ha másnak nem is, de neki magának fájni fog. Másfél órai favágásban
elfáradt, fájt a háta, a válla, de a lakásban kell a meleg. Ezért is lenne jó
az erdőben, mert ott legalább hullott ágakat, kidőlt fákat tudna összeszedni,
fűteni, nem kerülne semmibe, és felfedezhetne jó gombázó helyeket (nagyon
szerette a gombát), vadgyümölcsöket. De nem lehet, ez csak ábránd marad, a
család mégis csak család, akármilyen is. Veszekedni egyébként sem szoktak,
annyira nincs mondanivalójuk egymásnak, hogy összeveszni sem tudnak, nincs min.
S míg ezen, töprengett, összerakta a fát, feltakarította a forgácsot, a
maradványokat, mintha nem is dolgozott volna, mindig pedáns volt, e téren.
Elpakolt, feltakarított maga után. Ha legalább dolgozni tudna, nem selejtezték
volna ki az orvosok, elmehetne messzebbre munkát vállalni, mondván, hogy a jobb
megélhetés miatt, mert ott többet keres majd. Havonta, vagy kéthavonta jönne
haza, talán akkor örülnének neki. De így, hiába kap nyugdíjat, ki kell mondani,
útban van, vagy legalábbis úgy érzi. A délután előre haladt, már alkonyodik,
télen hamar fel kell kapcsolni a villanyt. Ma már nem csinál semmit. Lefürdött,
vacsorázni nem volt kedve, lehevert a tévé elé, de nem talált olyat, ami
érdekelné, hát olvasni kezdett. Éjfél után arra ébredt, hogy fázik, a szemüveg
rajta van, könyv a mellén, és fázik. Fölkelt megrakta jól a kazánt, elzárta,
hogy ne lobbanjon el a fa. Éhes volt, evett egy szelet zsíroskenyeret, és a
paplan alá bújt. Hamar elaludt…
Ez így ment már néhány éve, megszokni nem tudta, de
beletörődött. Mindig azzal áltatta magát „ilyen virágot szakítottál, ezt kell
szagolgatnod”.
Egy nap azonban hirtelen változás történt, ami
teljesen más dimenzióba helyezte az életét. A tudta nélkül, a család hatalmas
kölcsönt vett föl a házra.- Mivel jó adósok voltak - az építési kölcsönt
rendben kifizették -, kis huncutsággal kapott pénzt a család otthoni része.
Csak a törlesztés ütközött nehézségekbe, mert tovább nyújtóztak, mint amennyire
a takarójuk ért. A fizetési felszólításokat is eldugták előle. Nem volt nehéz,
mert mindig ők vették kézhez. Egy napon olyan levél jött a végrehajtóktól,
mivel a banki követelésre nem reagáltak, hogy árverésre bocsájtják mindenüket.
Senki nem volt otthon, így felbontotta a levelet,
amúgy is az ő neve volt a borítékon és megdöbbent azon, amit olvasott. Kérdőre
vonta a családot, de semmitmondó, kitérő válaszok jöttek. Nem veszekedett most
sem velük, annyit mondott, ha ti így, akkor én meg úgy, és ott hagyta őket.
Eszébe jutott egy régi kuncsaftja, aki sofőr volt, nagy platós kamionon,
konténereket szállított németországi kikötőből, Magyarországra, sokat szerelte
az autó rögzítő egységét. Megkérdezte nem tudna- e neki szerezni üres
konténert. Tudott, igaz selejtet, amit már nem lehetett áruszállításra
használni. Semmi más baja nem volt, csak leejtették és a rögzítő sarok
eldeformálódott, nem lehetett biztonságosan szállítani. Gyorsan eladta minden
eszközét, szerszámát, mert a konténert nagyon olcsón megkapta, de a
szállításról neki kellett gondoskodni. Annyi szerszámot hagyott, amivel a két
konténert egymás mellé téve kis házat tud kialakítani, ajtót, ablakot vágni rá.
Talált egy erdőszéli elhagyott telket egy összedőlt házzal, és megvette.
Eltakarította, csinált egy betonplaccot és oda tetette szorosan egymás mellé a
két konténert. Lassan és sokat dolgozott rajta. Először hordóból dobkályhát
készített, hogy ne fagyjon meg. Így húzta ki a telet, nyugdíjából szépen
kijött, nem volt sok, de neki elég. Apránként beszerezte a szigetelőanyagot és
a forgácslapokat, amivel a belső teret szigeteli és burkolja. Ajtót, ablakot
vett, ha megjön, a tavasz szépen kivágja a helyüket és beépíti. Így is tett,
szépen kialakította magának a helyet. De álmai mégsem voltak nyugodtak. A
család hiánya, fölemésztette az amúgy sem jó egészségét.
A postás talált rá, kezében a fiától tegnap jött
levéllel ült a maga készítette szép karosszékben, ma is levelet hozott neki.
Mióta külön élt nem volt internet, így a barátaival levélben tartotta a
kapcsolatot. Mivel nem vált el, csak külön költözött, még végrendeletet sem
írt, mindene azokra maradt, akiknek már nem volt szükségük rá. Még a temetésére
sem kellett költeniük, félre tette rá a pénzt, ügyvédnél volt letétben, a
temetkezési vállalkozó részére. Tisztázta benne a részletek, hamvasztás és
szórás tekintetében. Az ügyvéd javasolta a végrendeletet, de nem akart kitagadni,
bántani senkit, a család az család, mondogatta.
Csendben élt, csendben ment el.
2020. 01. 03.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése