Leírom

 

Leírom

Írta: Kovács L István

 

Muszáj leírnom, mert hiába mondom el,

hiába mondom el százszor, ezerszer…,

Nem miattad, magam miatt,

mert még ma sem hiszem el,

nem hiszem el, hogy ilyen is van,

hogy így is lehet.

 

Fogom a kezed, hozzád hajolok,

de kétséget ébresztve,

fejemben motoszkálnak a démonok:

elég vagyok, méltó hozzád, kérdések hada.

Pedig már száz jelét adtad,

mégis úgy érzem nem a maximumot kaptad.

 

Megannyi gondolat, mint vadvíz zúg a fejemben,

szép szóval, gyöngédséggel ápolod bajom,

hajam elsimítod homlokomról, mert jólesik, hagyom,

a pókhálót is leszedik, mégis, reggelre újra ott lóg a falon.

S Te takarítasz rendületlenül, mégis,

újra sző, és homlokomba hull a rakoncátlan fürt. 

 

Néha, mikor már minden hiába,

olyankor nekem van szükségem valamire,

egy apróságra, ajándékra, virágra.

Szükségem van rá, hogy adhassam, s Te elfogadd,

mert magamnak hiába mondom el százszor, ezerszer,

muszáj leírni, hogy soha, soha ne felejtsem el…

 

2020. 03. 09.

Tiszakécske.