Krumpli és az illat.
Írta: Kovács L István
(Jázmin rajzához)
Az éjjel nagy vihar volt, a
szél lefújta a krumpliról a homokot az eső pedig teljesen kimosta a földből. Ő
ugyanis egy különleges krumpli volt, nem érezte jól magát ott lenn a többi
krumpli között. Ő a fentről leszivárgó finom illatokra vágyott. Ezért addig
fészkelődött a földben, amíg a felszín közelébe nem került, ahonnan egyre
jobban érezte az illatokat, izgett-mozgott hogy kitudjon bújni végre, de nem
akart sikerülni, ekkor a vihar tudtán kívül a segítségére sietett, és kimosta a
földből. Ahogy lassan érkezett a reggel, a vihar szépen elvonul, a nap pedig
meleg sugaraival simogatta meg krumpli barátunkat, aki még jobban érezte az
illatokat. Lassan kinyitotta a szemét, körülnézett, hogy mi az és honnan
árasztja ezt a finom, simogatóan jóleső érzést. De nem sokáig kellett
forgolódnia, mert, ahogy kinyitotta a szemét ott állt közvetlenül előtte az
illat forrása, egy gyönyörű virág képében. A közepében narancsszínű bársonyos
finom domborulatú kupola, mely körül halvány rózsaszín sziromlevelek sorakoztak
középen ugyan olyan narancsszínű csíkkal, mint a kis kupola, ami sok- sok apró
magocskának adott otthont. A krumpli nagyon megszerette a virágot, sokszor fölé
hajolt és mélyen magába szívta az illatát. Úgy döntött, hogy ott is marad, amíg
a virág él. Szépen, kényelmesen alá feküdt, és az illattól bódultan aludt, amíg
az ősz ki nem bontotta a kupolát, és az illatot messzire vitte a szél a
magokkal együtt. A krumpli ekkor mosolyogva hálálkodott, a jó szomszédságért,
az illatért, elköszönt a virágtól, mert érezte, hogy jön a tél, és olyasmi fog
történni, amit ő már a krumpli eszével nem ért meg.
2019. 12. 14.
Tiszakécske
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése