Egy titkos nap XXIII.

 

Egy titkos nap XXIII.

Írta: Kovács L István

Kornélia már az autóból fölhívta az orvost, hogy megkérje, készítsen a sérülésekről látleletet a rendőrség részére, holnap kilenc óra után érte megy. Az orvos természetesen igent mondott. Johanna otthon lefeküdt, vett be egy szem gyógyszert és lefeküdt, reggelig úgy aludt, hogy szinte meg sem mozdult. Kornélia sűrűn benézett hozzá, hogy rendben van-e. Az egy év alatt mióta együtt vannak szinte összenőttek, olyan szorossá lett a kötelékük.

  -Kicsim, mennem kell a rendőrségre, feljelentést teszünk a támadóid ellen, előtte az orvoshoz a látleletért. Te pedig pihenj, ágynyugalmat mondott az orvos.

  -Teljesen jól érzem magam, szeretnék a rendőrségre menni én is, hátha lesz olyan kérdés, amire csak én tudom a választ, ha nem érzem jól magam, haza jövünk.

  -Rendben van, bár féltelek nagyon.

  -Tudom, de nem lesz baj.

  -Mond csak, mióta vagyok én mamaként a telefonodban?

  -Régóta, de ezt, hogy tudtad meg?

  -A rendőr, aki megmentett téged és elfogta az egyik támadót, azt, amelyik leütött, ő kereste a telefonban, hogy kitt értesíthet, és a mama beírást hívta, így tudtam meg.

  -Hát igen, elég régóta. mióta megvettük ezt az új telefont már nem Kornéliának írtalak be.

  -Nagyon jólesik, szeretlek kicsim, és átölelte a lányt.

 

Készítettek egy gyors reggelit és indultak, előbb a kórházba, Johanna nem akart fölmenni, ne lássa az orvos, hogy nem pihen, de a most már mama fölvitte, hogy legalább megnézi a doktor úr. Így is lett, bele nézett a szemfenékbe, föl tett pár, ilyenkor szokásos rutinkérdést és megállapította, hogy minden rendben, de ha lehet, még ne hajoljon, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat.

 

A rendőrségen kicsit várni kellett a százados úrra, mert valaki még volt nála, de hamar végzett és ők következtek. Örömét fejezte ki, hogy Johanna jól van és be tudott menni. Közölte velük, hogy kérdéseket fog föltenni, amit a válaszokkal együtt rögzítenek. Előtte egy gyors adatfelvétel, egyeztetés.

  -Johanna! Ismeri valahonnan a támadóit?

  -Sajnos igen, ők voltak azok, akik annak idején kirabolták a boltot, és én lettem a bűnbak. Azt hitték velük vagyok, mert véletlenül egyszerre érkeztünk. Ők elfutottak, míg én az eladóval beszélgettem. Most meg felismertek az utcán.

  -Mit mondtak Önnek, mit akartak?

  -A telefonomat kérte az, aki megütött, nem akartam neki odaadni.

  -Nem mondott semmi mást?

  -Nekem nem, a társának mondta, hogy itt az a kis ribanc, akit a boltban elkaptak, nézd, hogy kikupálódott. Kiakartam kerülni, csak késő vettem észre őket.

  -Igen láttam.

Még néhány kérdést feltett a százados, és miután megkapta a válaszokat, tájékoztatta őket arról, hogy a tettestársát is elfogták még az este, már ő is a fogdában van, nem kell tőlük félni. Aki önt megütötte az garázdaságért, súlyos testi sértésért fog felelni, a másik, aki késsel rám támadt őt hatóság elleni fegyveres támadásért vonjuk felelősségre. Elkészítjük a jegyzőkönyvet és majd alá kell írni. Asszonyom az elérhetőségüket szeretném még elkérni.

Megadták a telefonszámokat és távoztak.

Johanna kérte, vigye haza, mert kicsit elfáradt lepihenne. Így azonnal hazamentek.

 

A Nyár többi része csendes nyugalomban telt el. Kornélia dolgozott a gyámhivatalban is, és már voltak keményebb rázósabb ügyei is. Jó munkatársnak, barátnak bizonyult, harcosságát nem adta föl, de már jobban meggondolta kivel, hogy húz újat. Mellette az újságnak is dolgozott, írta a cikkeit. Azokban a témákban, amit a főszerkesztő kért tőle. Johanna járt a tanáraihoz rajzolni, festeni és készült a képzőművészeti egyetemre. Szabadidejükben sokat kirándultak, és míg Johanna rajzolt Kornélia pihent élvezte a tájat, a friss levegőt. De még hátra volt egy év a gimnáziumból és az érettségi.

 

Folyt. köv.

2020. 03. 15.

Tiszakécske.